Hat olyan embert szeretnék bemutatni, akik ma élnek és fogyatékosságuk ellenére bebizonyítják, hogy igenis ők is képesek elérni céljaikat. Mindegyikük példa lehet számunkra, mind kitartásukban, mind pedig a fogyatékos emberek támogatásában is.
Jean-Pierre Crépieux
Az első értelmi fogyatékos ember, aki Becsületrendet kapott Franciaországban. Jean Vanier segítségével olyan befogadó helyet alakítottak ki, ahol a kölcsönösségen van a legfőbb hangsúly. Azóta 31 ilyen hely van már Franciaországban, ahol 1200 ember él.
Nagyon tetszik, hogy megtalálta a feladatát a mai világban, és ezt a francia kormány is észrevette, és egyúttal támogatja is. Marla Runyan
Gyerekkorában megvakult, mégis számos futóversenyt megnyert. Valamint ő az első paralimpikon, aki versenyezhetett a 2000-ben megrendezett olimpiai játékokon, Sydneyben. Sok amerikai rekordot ő tart azóta is.
Számomra már az is nagy dolog, hogy látássérült létére fut és sportol és versenyeken indul. De azzal, hogy az olimpiai játékokra is elérte, hogy elmehessen, nagyot nőtt a szememben.
Stephen Hawking
Brit elméleti fizikus, aki súlyosan korlátozott egy motoros idegrendszeri betegség következtében, 2009 óta teljesen lebénult. Mégis a Királyi Tudományos Társaság tiszteletbeli, a Tudományos Akadémia élethosszig tartó tagja, és 2009-ben kitűntették a Szabadság Elnöki Érméjével, amely az Egyesült Államok legmagasabb fokú polgári elismerése.
Még aki nem szereti a fizikát, az is tudja, kiről van szó, és előtte van a képe egy embernek, aki bár mozogni nem tud, mégis kommunikál és az egyik legokosabb ember a világon.
Aimee Mullins
Protézisekkel él, mert lábát amputálni kellett térd alatt, de így is indult az atlantai paralimpián futásban és távolugrásban, több filmben is szerepelt, és a People magazin beválasztotta az 50 legszebb ember közé.
Tanja Kiewitz
Fejlődési rendellenesség következtében fél karral született, grafikusként dolgozott, majd egy kampány modellkedésre kérte fel, hogy megmutassák, egy testi fogyatékossággal élő nő is lehet szexi.
Weisz Fanni
Siket, magyar lány, aki 2007 óta modellkedik és ér el eredményeket szépségversenyeken.
És végül három topmodell, akik így mutatják meg, hogy milyen szép lehet egy nő akkor is, ha valamilyen testi fogyatékossággal él. Azon gondolkoztam, hogy én sem vagyok megelégedve sosem a kinézetemmel, hát milyen nehéz lehetett nekik legyőzniük ezt a fajta elégedetlenséget és félelmet.
Fontos, hogy a jövőben is teret engedjünk a hasonló nagy célokkal élőket, és támogassuk őket is, meg a többi fogyatékossággal élő embert is.
Ez egy gyönyörű világ? Valóban? Több szempontból is érdekes számomra ez a videó. Egyrészt, mert rájöttem, hogy én is mennyit elégedetlenkedem, és sokszor nem veszem észre, hogy valóban egy gyönyörű világban élek, és sok mindenért nagyon hálás lehetek. Másrészt, mert én, ha végignézem a videót, látom, hogy szegény Down-szindrómás ember mennyire semmit nem érzékel a környezete elutasításából, és ő mégis azt mondja, hogy ez egy gyönyörű világ. Azt hiszem, inkább én vagyok a fogyatékos azért, mert nem nem tudom mosolyogva kimondani, hogy ez egy gyönyörű világ. Vagy legalábbis nem minden helyzetben tudom nehézségek nélkül és őszintén kimondani.
Erről mesélt nekem egy barátom is, aki a Nem Adom Fel Alapítványnál önkénteskedik pár éve. Így fogalmazott: „Gyakran érzem azt, hogy igazából én vagyok fogyatékos ők pedig valami hihetetlen plusszal vannak megáldva, amit mi nem érthetünk.” A Nem Adom Fel egy olyan alapítvány, melynek célja rámutatni azokra a dolgokra, amit az egyén meg tud csinálni. Így támogatnak családokat, ahol fogyatékos gyerekek élnek, de egyéb hátrányos helyzetű családokat is. Mellesleg van egy zenekaruk is, a Nemadomfel zenekar, melynek szólistái kivétel nélkül sérült fiatalok, és a zenekar többi tagja is az 3 kivétellel. Egész évben koncerteznek egy Gospel kórussal vagy önállóan. Nagyon jó ötletnek tartom, mind az alapítványt és célját, mind pedig a zenekart. Az alapítvány egyik célja az is, hogy megmutassák mindenkinek, hogy jobb a fogyatékos emberekkel a világ és ők is tudnak segíteni, illetve hogy mi is tudunk tanulni tőlük, sőt olyan értékes emberek, hogy akár igazi példaképek is lehetnek számunkra.
A Szájjal és Lábbal Festő Művészek Kiadójától minden évben karácsonykor és húsvétkor csomagot kap a környékünkön mindenki és tudtommal sok más helyen is. A szervezet tagjai olyan emberek, akik valamilyen fogyatékosság miatt nem tudják használni kezüket, így lábbal, illetve szájjal készítik el képeiket. Az egyesület tagjai különböző képeslapokhoz, ajándékkísérő kártyákhoz, illetve naptárakhoz készítenek festményeket. Sokáig csak a szép képeket láttam és olyan távolinak tűnt ez az egész. Nyilván tisztában voltam vele, hogy ezeket a festményeket szájjal, illetve lábbal festették, de valahogy olyan messzinek tűntek ezek az emberek.
Egy napon azonban nagymamám hívta rá fel a figyelmemet, hogy az egyik nő, akinek a művei szerepelni szoktak a sorozatban a városunkban született, és a mai napig itt is él. Ez a lány Szabó Szonja, aki 1978-ban született Tatán. Szonja kezdetben egészségesen fejlődött, azonban hat hónapos kora körül megállt a súlygyarapodása. Kiderült, hogy nem jól fejlődik a csípőízülete. Két és fél éves korában állapították meg, hogy a betegségének neve Little-kór. Szonját sokszor megműtötték, de a műtétek többsége rontott az állapotán, így egy idő után szülei nem engedték a további műtéteket. A betegsége végtagjaira és beszédjére is kiterjedt, így a vele készített interjúkra írásos formában válaszol, illetve a kiállítás megnyitóin sem tud sajnos szóban mesélni műveiről, hanem egy arra felkért személy olvassa fel az általa megírt köszöntőt.
Szonja már kiskorában is szívesen rajzolt. Ekkor még kezét használva, de ez egyre nehezebbé vált számára. A tatabányai Rehabilitációs Intézetben tanult, itt figyelt fel rá a konduktor. Az ő javaslatára próbálta meg a festést a szájával, ami így sokkal gyorsabban ment neki, mint kézzel. A festés egyre jobban ment neki, így Sebestyén J. András szakkörébe kezdett járni. A foglalkozásokon ő volt az egyetlen mozgássérült, illetve az egyetlen szájjal festő. „Gyakran hangoztatta: Én vagyok a jó példa arra, hogy a festés nem kézügyesség dolga, hanem agymunka. A filcet azért választottuk eszközként, mert a kocsimra egy kis asztal volt szerelhető, és azon ez fért el a legkönnyebben, illetve ezt tudtam legtisztábban használni. A pontozásos technikára magamtól jöttem rá. Kevésnek találtam a színeket, ezért megpróbáltam egymásra rakni. Ez viszont csak úgy ment, ha levegős volt a tér. Rájöttem arra is, ha az ajkaimat gyorsabban mozgatom, akkor gyorsan is tudom mindezt csinálni. Ma már nagy rutinnal készülnek az ilyen jellegű képeim. Sikerült kialakítani általa egy saját stílust, ami által képeim könnyen felismerhetőek és beazonosíthatók lettek. Sajnos András bácsi azóta már eltávozott, de tudom, hogy rajtam tartja a szemét, és változatlanul örül sikereimnek. Jelenlegi tanárom Szigetvári Krisztina grafikusművész. Ő avatott be az akvarell és az olaj festés rejtelmeibe. MA már ezt a technikát is használom, de gyakran ötvözöm az olajat és a filcet, és bevallom, ezt szeretem a legjobban.”/Szabó Szonja/ A Szájjal és Lábbal Festők Nemzetközi Szervezetének több, mint húsz éve tagja, képeslapokon, naptárakban láthatóak alkotásai, és kiállításai is szoktak lenni- főként Tatán, illetve Tatabányán-, de nem csak határainkon belül. Hollandiába és Prágában is kiállították már képeit, sőt a venezuelai nagykövet is meglátogatta egy kiállítása kapcsán.
A festés mellett Szonja szívesen sportol szabadidejében. Alapító tagja a Tatabányai Humanitás SE boccia csapatnak, akikkel 2011-ben országos bajnok lett BC3-as kategóriában.
„Nem szeretem a nagy szavakat, de azt kell, hogy mondja, hogy a festés az életem értelme. Általa találtam meg lelkem békéjét, a harmóniát, a természet szeretetét, észrevenni a szépet, örülni, szeretni, elfogadni és elviselni. A sikerek pedig önbizalmat és tartást adtak, és adnak. Tartást ahhoz, hogy ma már ne zavarjon, hogy tolókocsiban ülök, hogy csúnyán áll a kezem, hogy nehézkesen beszélek. Hiszek a sorsszerűségben, és kárpótlásban. Ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy megajándékozott tehetséggel.”/Szabó Szonja/
Így szakirány választás előtt állva egyre többet olvasgatok gyógypedagógia témákról, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valóban az –e a két számomra leginkább megfelelő szakirány amiket jelenleg gondolok. Olvasgatásaim során azonban nagyon sok olyan dologgal találkoztam az autizmussal kapcsolatban, melyeket az emberek gyakran tévesen igaznak gondolnak.
Az első ilyen dolog, amellyel rendszeresen találkozok az, hogy a legtöbb ember azt gondolja, hogy ez egy betegség. Ez a fejlődési rendellenesség egész életen át fennáll, míg egy betegség gyógyítható, az autizmus nem. Több betegségekkel foglalkozó weboldal cikkei úgy kezdődnek, hogy „az autizmus sokáig nem számított betegségnek” vagy, hogy „az autizmus mára egy igen széles körben ismert betegség”. Nagy megdöbbenésemre sok olyan cikkel és videóval találkoztam, amikben arról írnak, illetve beszélnek, hogy milyen különböző módszerekkel gyógyítható ez az „állapot”. Amin talán leginkább meglepődtem, az egy glutén- és kazeinmentes étrend. Az erről látott videóban az édesanya arról mesél, hogy hogyan tértek át erre az étrendre, és végül, hogyan „gyógyult ki” az autizmusból a kisfia.
Szintén gyakran tapasztalható, hogy az autizmusról sok embereknek nagyon végletes elképzelése van. A leggyakoribb eset, amikor az embereknek az autizmus szó hallatán az Esőember jut eszükbe. Egy tanulmány szerint, azonban „csak” 1-2 ember rendelkezik ilyesfajta „nem mindennapi képességekkel”. A másik verzió, amikor a legsúlyosabb esetek ugranak be az embereknek. Ez olyan esetekben tapasztalható, amikor az adott személy már jobban ismeri a témát, de még nem kellően ahhoz, hogy tudja, hogy az autizmusnak rendkívül sok különböző esete van.
Emellett sokszor találkoztam azzal a felfogással miszerint kevés ember érintett. Ez nyilvánvalóan szubjektív dolog, hogy mi számít soknak vagy kevésnek, de a frissebb adatok szerint az emberek egy százaléka autista. (Gyakoribb, mint a down-szindróma- sokan pedig ezt pont, hogy fordítva gondolnák.)
Sajnos sokan gondolják azt, hogy az autisták nem tudnak munkát vállalni. Persze vannak ilyen esetek is, de sok esetben képesek dolgozni. Mára már rengeteg különböző módszert találtak ki az autisták fejlesztésére. Így lehet őket oktatni, tanítani, és egyre több speciális osztály, iskola jön létre külön autisták számára. A sok feladat segítségével, fejleszthető rengeteg képességük, többek között a memóriájuk, a számolásuk és a kommunikációs képességeik. A fejlesztési módszerekkel kapcsolatban sok jó példát láttam a kispesti Móra Ferenc Általános Iskola és EGYMI-ben történt intézménylátogatás során. Itt, amelyik módszer a leginkább tetszett és azóta sokszor találkoztam már vele máshol is, az a napirend készítés. Ezt nagyon hatékonynak találtam az általános iskolában látott kisgyerekek esetében. Ezen kívül szintén jónak gondolom, azokat a játékos feladatokat, amelyekkel szinte észrevétlenül fejleszthető a gyermek. Mi például egy babzsákos foglalkozást nézhettünk meg. Itt a kisiskolásoknak különböző kérdésekre kellett válaszolniuk, illetve feladatokat végrehajtaniuk, miközben különböző szempontok szerint kellett egymásnak „dobálni” a babzsákokat. Ez a foglalkozás nagyon tetszett, hiszen a gyerekek egyszerre tanultak - például ez esetben kategorizálni (gyümölcsöket, zöldségeket, ruhadarabokat….) és közben a motoros készségüket is fejlesztették. A feladatok végén a helyes viselkedés, illetve az ügyes, figyelmes feladatmegoldást minden gyerek esetében különböző féleképen jutalmazták. Szintén hatékonynak tartottam azt, hogy a foglalkozás befejeztével minden gyereket megkérdeztek, hogy hogyan értékelnék a saját teljesítményüket, és ezután az adott foglalkozást vezető tanár is elmondta észrevételeit a kisgyermeknek, hogy mit talált jónak és rossznak az órán az adott személy teljesítményével, illetve viselkedésével kapcsolatban. Összességében nagyon tetszett ez az intézmény és a tanárok hozzáállása. Sajnos azonban, egyelőre még nincs elég ilyen intézmény biztosítva az érintett gyermekek számára, de ez az ilyen iskolák létrehozásának folyamata úgy gondolom egyre jobban halad, egyre több intézmény jön létre, ahol pedig nincs erre lehetőség törekednek segítő céllal gyógypedagógust alkalmazni.
Nagyon sokan tekintenek ellenségesen az autistákra, illetve gondolják azt, hogy nem lehet velük barátkozni. Téves gondolat az, hogy hiányoznak belőlük az érzelmek, ők csak nem tudják kifejezni önmagukat. A megfelelő kifejezés elsajátítására leginkább a vizuális segédeszközök alkalmasak. Emellett ahogy a nem autista személyeknél is, náluk is lehetőség van a zenén keresztüli önkifejezésre (zeneterápia esetében is), és különböző más művészeti ágakon keresztül is átadhatják gondolataikat.
Egy baráti családban a három gyerekből a legidősebb autista. Ő szintén rácáfol néhány tévhitre. A nagylány nem beszél, számítógéppel kommunikál a családtagokkal. Panni észrevétlenül tanult meg angolul, és kitűnően ismeri a Bibliát (első áldozó is volt). Édesapja halála lelkileg nagyon megviselte őt, saját magának okozott fájdalmat. Mára szerencsére már jobban van.
„Volt egyszer egy világ, a világban egy bolygó, a bolygón egy földrész, a földrészen egy ország, az országban egy város, a városban egy lakás, a lakásban egy szoba, a szobában egy ember, s az emberben egy világ.”
Hirtelen betegség, kilátástalanság, remény, küzdés, igaz szerelem… nincs ebben semmi új, gondolnánk elsőre, hiszen millió meg egy könyvet találunk ezekre a témákra. És ez a könyv mégis más, mint a többi!
A történet sajátossága, hogy nem csak egyszerűen egyes szám első személyben íródott fikció, hanem tényleg egy valós történet, méghozzá a könyv írójáé, Martin Pistoriusé, ezért az olvasó igazán bele tudja magát élni a történetbe. Martin 12 éves korában egyik napról a másikra beteg lett. Minden egy torokfájással kezdődött, de a vége egy mozgás- és beszédképtelen állapot lett, ami mögé mentális leépülést is feltételeztek és kommunikáció hiányában Martin nem tudta jelezni, hogy márpedig ő ért mindent, gondolkodik, érez és felfogja a körülötte történő eseményeket. Ahogy az író fogalmaz: olyan volt, akár egy kagyló. Sok évi tehetetlenség után azonban felcsillan a remény, amit egy odafigyelő ápolónak köszönhet, és hosszú fáradozás után Martin egy alternatív kommunikációs eszközzel szép lassan saját kezébe veszi az irányítást saját élete felett.
A pozitív végkifejlethez vezető út azonban rögös. A könyvben megjelennek az ápolóotthonok kevésbé reklámképes oldalai, a család keserves küzdelme, aminek talán legmegrázóbb pontja az anya összeomlása tehetetlenségében, és a környezőtársadalom felkészületlenségének megélése. Mindez bármennyire is megrázó, ettől válik a történet élővé és készteti az olvasót gondolkodásra.
Olvasási élményemet egy személyes tapasztalat egészítette ki. Aznap, amikor elkezdtem olvasni a könyvet busszal kellet utaznom. A járműre felszállva szembe találtam magam egy elektromos kerekesszékben ülő férfival, aki nem tudott beszélni, de riadt arca és nem túl jól kontrollált kézmozdulatai elárulták, hogy segítségre van szüksége. Számomra természetes módon azonnal segíteni próbáltam, de tapasztalat hiányában nem ment könnyen. Ahogy a körülöttünk lévő emberektől próbáltam segítséget kérni, hátha valaki rájött a problémára, szembesülnöm kellett vele, hogy nem csak neki, de nekem sem segítenek. Szerencsére még időben rájöttem, hogy kiesett az öléből egy fém pöcök és azt szerette volna felvenni, így a történet mondhatni szerencsés véget ért. A sors iróniájaként élem meg, hogy a pont aznap, a könyv olvasásának elkezdésekor tapasztalhattam meg, hogy mi mindennel kellett megküzdenie Martinnak is.
Nagyon tudom ajánlani a könyv olvasását mindenkinek! Annak is, aki már korábban is érdeklődő volt a témában, és annak is, aki ódzkodik még kissé, mert a könyv olvasásával egészen biztos, hogy másként fog nézni egy fogyatékossággal élő emberre.
Érdekességként még egy videóra szeretném felhívni a figyelmet, melyen Martin Pistoius feleségével együtt beszélnek a könyvről és megismerkedésükről, mert ha eddig nem tűnt volna hitelesnek a történet, akkor ettől a videótól biztos, hogy azzá válik.
Laurát 5 évesen ismertem meg, húgomnak volt óvodában a legjobb barátnője. Ez az első, ami nekem eszembe jut róla. Ha anyukámat kérdezném, ő azt mondaná: „a barátnő, aki gyorsabban veszi fel a leesett tollat, mint én." Ha valaki viszont csak az utcán látja elhaladni, biztos vagyok benne, hogy egy vak lányt lát csak.
Miután az ovinak vége lett nem sokat hallottam felőle, de aztán idén nyáron az osztályfőnököm megdöbbenve mesélte, hogy a gimnáziumba ahova jártam, szeptembertől egy vak kislány fog járni az olasz kéttannyelvű osztályba. Teljesen le volt döbbenve, hogy ez meg micsoda ötlet. Elmeséltem neki, hogy nekem is van egy vak ismerősöm, és bár rég hallottam róla, de utolsó információim szerint táncol, úszik és időnként lovagol vagy kajakozik is, vagyis szerintem ha valaki igazán eltökélt, akkor nem lehet akadály egy többségi, kéttannyelvű suli sem. Teltek a hetek, amikor hogy, hogy nem, a Facebookon értesültem róla, hogy az én ismerősöm, Laura, és a lány akiről az osztályfőnököm mesélt egy és ugyanaz. Innen egyenes út vezetett oda, hogy felvettem a kapcsolatot Laurával és megszületett ez a bejegyzés.
Elsőként az integráció-szegregáció témában beszélgettünk, mert igazán érdekelt, hogy ő ezt hogy éli meg. Elmesélte, hogy a többségi óvodából a Vakok Általános Iskolájába ment, mert úgy gondolták, hogy ott megkapja azt az alapot, ami későbbiekben kelleni fog neki az életben. 4.es korában azonban már felmerült benne, hogy többségi iskolában folytatná majd a tanulmányait, így gimibe már oda jelentkezett, ahova én jártam, és fel is vették! A tankönyvei be vannak scannelve és úgy tud tanulni belőlük. A tanárok és a diákok eltérő tempóban, de megtalálták vele a közös hangot, és így fél év elteltével már egészen könnyedén mennek a dolgai.
Az iskoláról a hétköznapi élet érdekességeire tértünk át. Meséltem neki, hogy azt hallottam sokszor helyet kínálnak a buszon a vakoknak, pedig a lábuknak semmi bajuk és ez zavarja őket, valamint megkértem, hogy ha tud hasonlót, akkor azt ossza meg velem. A válasza a következő volt: „Igen, ez nálam is előfordul. És érdekes eset szokott lenni, még az is, mikor meg sem kérdezik az utcán, segíthetnek-e, hanem megfogják, mondjuk a karom, és elkezdenek húzni valamerre. Nekem meg szinte vitatkoznom kell, hogy márpedig én nem arra megyek, amerre ő visz…No, meg ha azt mondom, nem kérek segítséget, az nem azért van, mert nem akarom az emberektől elfogadni, hanem például azért is lehet, mert elvisz egy támpont mellett, ami neki semmit nem jelent, nekem pedig egy fontos dolog az útvonalban ahhoz, hogy megtaláljak valamit… De ezek szerencsére ritkán fordulnak elő. Végül az álmok világába merültünk. Régóta kerestem a választ, de eddig nem mertem senkitől sem megkérdezni, hogy hogyan álmodik az aki nem lát. A válasz egyszerű volt: „Nem látok álmomban sem, olyan, mint mikor ébren vagyok, mint normális esetben.” Az utolsó kérdésem az volt, hogy ha kifogná a csodahalat, mi lenne a három kívánsága? Az erre kapott válasz egyenesen meghatott. 1. Egy csomó boldogság a családomnak és a barátaimnak. 2. Egy nagyobb ház Anyukámnak, és így ugyebár nekünk is. 3. Azt hiszem, elutaznék Írországba egy hétre.
Minden embernek lételeme a mozgás és a sport. Ez alól az értelmileg akadályozott emberek sem kivételek. Hazánkban rengeteg fogyatékos sportoló él, akik olimpiai, világ és európa bajnokok saját sportágukban.
Az egyik legfejlettebb intézmény, amely lehetőséget biztosít a fogyatékos személyek versenyszerű sportolására a Budapesten található SOFI. A XVIII. kerületben lévő intézmény 200 gyermeket lát el 3 éves kortól 23 éves korig. Az épületkomplexum Óvoda, Általános Iskola, Speciális Szakiskola és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény is egyben.
Az iskola alapelvei közé tartozik „A tanulást mozgás által megvalósítani”. Igyekeznek minden itt tanuló gyereknek megtalálni a hozzá legjobban illő sportot és ingyenes úszás és korcsolyaoktatást is biztosítanak nekik a mindennapos testnevelés mellett. Az integráció is fontos irányelv ebben az intézményben. Az itt sportoló fogyatékos gyerekeknek lehetőséget biztosítanak ép társaikkal együtt edzeni, versenyezni és játszani.
A SOFI 20 mozgásformát biztosít diákjainak, amely 10 féle terápiás foglalkozást és 10 sportágat foglal magába (asztalitenisz, atlétika, bowling, görkorcsolya, rövidpályás gyorskorcsolya, műkorcsolya, judo-cselgáncs, kosárlabda, labdarúgás, úszás). Ezek a programok 15 tanár, sportoktató (9 SOFI tanár, 6 edző) vezetésével, iskolán belül és 8 külső helyszínen kerülnek megrendezésre, amelyek a kerületben találhatók. Ez is mutatja az itt dolgozó szakemberek sport iránti elhivatottságát. Az itt sportoló diákok a Magyar Speciális Olimpia Szövetség (MSOSZ) által rendezett versenyeken mérik össze tudásukat, valamint Speciális olimpiákon is részt vehetnek. A speciális olimpiákat Kennedy Shriver (1921-2009) kezdeményezésére kezdték el rendezni. A kezdeményezés célja a fogyatékkal élő emberek testi, lelki fejlesztése, a sikerélmény és a társadalmi helyzetük javítása volt. Az eseményen résztvevő sportolókat teljesítményük és koruk szerinti csoportokra osztják az esélyegyenlőség fenntartása érdekében. A verseny első 3 helyezettje érmet kap (arany, ezüst, bronz), de a többi versenyző is dobogóra állhat velük együtt. A mozgalom egyik jelmondata: „MINDENKI GYŐZTES”. 2009-ben 2.9 millió sportoló, 180 országból, 30 ezer versenyen vehetett részt speciális olimpiákon és versenyeken amelyeken 750 ezer önkéntes segédkezett. Téli és nyári olimpiát egyaránt rendeznek. A magyar Speciális Olimpia Szövetség 21 sportágban nyújt edzés és versenylehetőségeket a sportolni vágyó fogyatékos embereknek. A szövetség célja az illető társadalmi elismerésének elősegítése és az aktív, kitartó életvitel kialakítása.
Az utolsó bekezdésben szeretném feltüntetni a SOFI sportolói által elért eredményeket, helyezéseket a téli és nyári olimpiákon.
2011. Anchorage (Alaszka) téli olimpia. Gyorskorcsolya: Lipták Viktória 1. helyezés.
2003. Dublin (Írország) nyári olimpia. Görkorcsolya: Deli Karolina 2db 1. és 1 db 2. hely. Ficker Gábor 1. helyezés.
2005 Nagano (Japán) téli olimpia. Műkorcsolya: Hingyi Ágnes 1. helyezés. Gyorskorcsolya: Hingyi Rita 1. helyezés, Varga Imre 2db 2. hely.
2007 Shanghaj (Kína) nyári olimpia. Görkorcsolya: Szilágyi Erzsébet 2 db 1. és 1 db 2. hely, Veszteg Dániel 2db 1. és 1 db 2. hely, Hingyi Rita 1 db 1. és 2 db 2. hely. Kosárlabda: 2. hely.
2009 Idaho-Boise (USA) téli olimpia. Műkorcsolya: Hingyi Ágnes 1 db 3. hely, Simon Attila 1 db 2. hely. Gyorskorcsolya: Lajter Sándor 1 db 3. hely és 1 db 4. hely, Szűcs Gábor 2 db 3. és 1 db 4. hely.
Emellett az Európa Játékokon és ifjúsági tornákon is kiemelkedő teljesítményt nyújtottak az intézmény sportolói.
Remélem sikerült egy kicsit megismertetnem az olvasót a fogyatékos emberek sportolási lehetőségeivel. Remélem egyszer lesz alkalmam élőben megtekinteni egy edzést és versenyt is. Ne feledjük, hogy egészen páratlan teljesítmény, akarat és kitartás áll a fogyatékos sportolók és az edzőik mögött. Példát vehetnénk róluk.
További információt a SOFI Sportkönyv című könyvben találhat az olvasó ebben a témában. Én is ebből a könyvből dolgoztam, amit ajánlok mindenkinek.
Siket, magyar lány, aki 2007 óta modellkedik és ér el eredményeket szépségversenyeken.
