Egy lány

Egy lány

Laurát 5 évesen ismertem meg, húgomnak volt óvodában a legjobb barátnője. Ez az első, ami nekem eszembe jut róla. Ha anyukámat kérdezném, ő azt mondaná: „a barátnő, aki gyorsabban veszi fel a leesett tollat, mint én." Ha valaki viszont csak az utcán látja elhaladni, biztos vagyok benne, hogy egy vak lányt lát csak. 

Miután az ovinak vége lett nem sokat hallottam felőle, de aztán idén nyáron az osztályfőnököm megdöbbenve mesélte, hogy a gimnáziumba ahova jártam, szeptembertől egy vak kislány fog járni az olasz kéttannyelvű osztályba. Teljesen le volt döbbenve, hogy ez meg micsoda ötlet. Elmeséltem neki, hogy nekem is van egy vak ismerősöm, és bár rég hallottam róla, de utolsó információim szerint táncol, úszik és időnként lovagol vagy kajakozik is, vagyis szerintem ha valaki igazán eltökélt, akkor nem lehet akadály egy többségi, kéttannyelvű suli sem. Teltek a hetek, amikor hogy, hogy nem, a Facebookon értesültem róla, hogy az én ismerősöm, Laura, és a lány akiről az osztályfőnököm mesélt egy és ugyanaz. Innen egyenes út vezetett oda, hogy felvettem a kapcsolatot Laurával és megszületett ez a bejegyzés. 

Elsőként az integráció-szegregáció témában beszélgettünk, mert igazán érdekelt, hogy ő ezt hogy éli meg. Elmesélte, hogy a többségi óvodából a Vakok Általános Iskolájába ment, mert úgy gondolták, hogy ott megkapja azt az alapot, ami későbbiekben kelleni fog neki az életben. 4.es korában azonban már felmerült benne, hogy többségi iskolában folytatná majd a tanulmányait, így gimibe már oda jelentkezett, ahova én jártam, és fel is vették! A tankönyvei be vannak scannelve és úgy tud tanulni belőlük. A tanárok és a diákok eltérő tempóban, de megtalálták vele a közös hangot, és így fél év elteltével már egészen könnyedén mennek a dolgai.

Az iskoláról a hétköznapi élet érdekességeire tértünk át. Meséltem neki, hogy azt hallottam sokszor helyet kínálnak a buszon a vakoknak, pedig a lábuknak semmi bajuk és ez zavarja őket, valamint megkértem, hogy ha tud hasonlót, akkor azt ossza meg velem. A válasza a következő volt: „Igen, ez nálam is előfordul. És érdekes eset szokott lenni, még az is, mikor meg sem kérdezik az utcán, segíthetnek-e, hanem megfogják, mondjuk a karom, és elkezdenek húzni valamerre. Nekem meg szinte vitatkoznom kell, hogy márpedig én nem arra megyek, amerre ő visz… No, meg ha azt mondom, nem kérek segítséget, az nem azért van, mert nem akarom az emberektől elfogadni, hanem például azért is lehet, mert elvisz egy támpont mellett, ami neki semmit nem jelent, nekem pedig egy fontos dolog az útvonalban ahhoz, hogy megtaláljak valamit… De ezek szerencsére ritkán fordulnak elő. 

Végül az álmok világába merültünk. Régóta kerestem a választ, de eddig nem mertem senkitől sem megkérdezni, hogy hogyan álmodik az aki nem lát. A válasz egyszerű volt: „Nem látok álmomban sem, olyan, mint mikor ébren vagyok, mint normális esetben.” Az utolsó kérdésem az volt, hogy ha kifogná a csodahalat, mi lenne a három kívánsága? Az erre kapott válasz egyenesen meghatott. 1. Egy csomó boldogság a családomnak és a barátaimnak. 2. Egy nagyobb ház Anyukámnak, és így ugyebár nekünk is. 3. Azt hiszem, elutaznék Írországba egy hétre. 

Így látja tehát egy vak lány az életet!